2018. május 9., szerda

Szereplők - Gwynn

Ahoy! ^^
Mivel egy ideig nem lesz új fejezet, de nem akartam árván hagyni az oldalt, úgy döntötten, hogy kicsit mesélni fogok nektek a főhősünkről, és bár osztottam meg vele  kapcsolatban érdekességeket, most magáról a karakter megszületéséről szeretnék nektek beszélni. 

Először nem szerepelt a terveim között az, hogy ő lesz a főszereplő. Sőt, szokás szerint megint női karakterrel akartam kezdeni, mint ahogy eddigi történeteim során számtalanszor. Igazából féltem fiú karakter "bőrébe bújni", mert ugyebár semmilyen tapasztalatom nem volt eleve a fiúkkal - nagyon féltem tőlük -. Aztán minden megváltozott, amióta együtt vagyok a párommal. Na, de tényleg lövésem se volt arról, hogyan gondolkodnak, meg bele se mertem kezdeni egy sztoriba, ahol jelképesen nem lánnyal "vagyok". Azt gondoltam nem tudnám hitelesen beleélni magam, így mindig is a lány szereplők voltak a túlsúlyban. Amikor a régi történeteimben mégis felbukkantak, csak egy-egy kiemelkedő, jellegzetes tulajdonságuk volt, de nem volt mélységük. 

Úgy keztdem neki, ahogy az előszó is indul, hogy a család szemszögéből megy a cselekmény, ahogy vándorolnak faluról-falura, és etc. De tényleg így indult megvolt ez a kép a fejemben, de aztán elkezdtem gondolkodni, hogy mi lenne, ha őket teljesen titokzatossá teszem? Aztán valahogy legépeltem az első sorokat, ahogy egy fiú éppen nem akar az apjával halászni menni, és valahogy Gwynn beletolakodott a maga határozott, de udvarias módján, hogy ő igen is jelen akar lenni az egészben. 

Hát, elérte a célját. :D 

Valahogy sokkal könnyebb volt írnom őt, mint ahogy elképzeltem. Igazából most - ahogy anno megjegyeztem - is Lillahnn az, akit nehéz írni. Tök fura. 

Na, de visszatérve Gwynnre. Igazából először egy morcos, tökös srácnak gondoltam, aki odavág a rosszfiúknak. Nos, igen. Tipikus hős. De valahogy nem akartam átlagos történetet írni, átlagos tulajdonságú szereplőkkel. Szóval eleve megadtam neki azt az utalást az első fejezeteknél is, hogy ő a falu huligánjai között volt egykor a főnök, és egyfajta rosszfiús beütése volt. De mégis sokkal több réteget és mélységet akartam neki adni, hogy élővé és szerethetővé tegyem. Na, meg persze nem akartam azt, hogy ő akkor a főhős, és nincsennek bűnei. Szóval lett egy sötét foltja. Nem is akármilyen.

Amiért ő éppen szenvedélyes az íjászkodással kapcsolatban onnan jött, hogy a párom is nagyon szeret íjászkodni, és valahogy nem akartam tipikus kardforgató hőst. A távoli jövőjében is inkább az íjászat lesz az ő specialitása, amihez még valami fog társulni, de ez még egyelőre maradjon titok! ^^ Na meg persze, amikor anno sok MMORPG-vel játszottam, mindig, de mindig archerem volt. Annyira király volt velük lenni, nagyon élveztem. :D Meg Skyrimban is inkább archereskedek. XD

Gwynnben, valahol mélyen egy régebbi karakterem lenyomata is tükröződik. Az Idő Kapujában, ami az első és utolsó befejezett történetem, szerepelt egy srác, akiben ugyan ennyi kedvesség és becsület volt, de közben nagyon is agyafurt és jól bánt a szavakkal. Ám 2012-ben még csak kisgimis leányzó voltam, kevésbé volt súlya a beszédnek, mint itt. Ugyanis Gwynn másik nagy fegyvere az esze és az, hogy jól bánik a szavakkal. Ami teljesen az ellentétem, ugyanis nálam szerencsétlenebbül senki se tud érvelni. XD Amikor éppen a szavaival harcol mindig erősen agyalok rajta, hogy ne mondjon logikátlan dolgokat, se hülyeséget. XD

Igazság szerint tényleg semmiben sem akarom, hogy tipikus hősi tulajdonságai legyenek. Ezért is szőttem bele azt a részletet, amikor éppen a kelpie köpenye van rajta, hogy kifejezetten nem szereti a csuklyát a fején. Régebben írtam egy bérgyilkos lányról, aztán jól meg is kaptam a Karcolaton a fejmosást, hogy úgy gány ahogy van, és logikátlan mindig is a csuklya egy karakteren, mert hogy az Assassin's Creed miatt már mindekinek kell ilyen a fejére, de közben teljesen felesleges, mert csökkenti a látóterületet és stb. :D Oké, szerintem a karcolat eleve el tudta venni az ember életkedvét az írástól. 

Fogalmazhatnék úgy, hogy Gwynn egy kicsit az, akivé én minidg is szerettem volna válni. Aki akkor is kiáll másokért, ha a tömeg másképpen gondolkozik, jókor tudja hallatni a hangját, és mindig mindenre odafigyel. Bár hibázott, és hibázik, mégis az elveihez hűen cselekszik. Mindig nehéz a saját igazunk és elvünk mellett kiállni, és akkor meg pláne, ha mindenki más nem is ért egyet. Gwynn pedig minden veszély ellenére hisz önmagában, hisz az igazságban. Jobban belegondolva, mindig is egy ilyen bátyra vágytam. ^^ 

Olyanná akartam varázsolni, ami túlmutat egy bizonyos sablon karakteren. Azt szerettem volna, ha tényleg élővé, és szinte fizikaivá válik az olvasó számára. 

Nos, még utoljára annyit, hogy igazán izgalmas karakterfejlődés vár még rá, úgyhogy nem marad izgalmak nélkül az élete! :D


Egy jövőbeli Gwynn? :O
Ennyi lett volna mára ez a bejegyzés, remélem tudtam valami érdekeset is mondani vele, és nem csak valami haszontalan rizsa lett ebből. :D

Legyet jók ha tudtok! ^^

2018. április 27., péntek

XIV. A két sötétség

Sziasztok, nagyon rééges-rééégen amikor még történtek csodák volt már új fejezet, kicsit elhanyagoltam az összes blogom, de először itt akartam életjelet adni, és megnyugtatni benneteket, hogy még ééleeek, és végre itt az új várva-várt fejezet! :D
Kicsit úgy érzem, az agyam egy kipukkant paradicsomhoz hasonlít, nagyon nehéz volt megírnom ezt a fejezetet, az elején lövésem sem volt arról, hogyan hozzam a képbe kicsit részletesebben az előző fejezet végén felbukkant lényeket, komolyan rengetegszer átírtam, mire elnyerte a tetszésemet, de aztán mégsem jött be. XD Aztán persze eléggé összevissza vagyok eleve, ide is kell beadandó, meg amoda is, meg vizsgaidőszak, meg államvizsga, meg egyebek... :D A word meg minden összetett szót aláhúz nekem pirossal. De nekem meg ne huzigáljon! XD Szóval kicsit macerás minden, de ha az ég is leszakad, akkor is meg akartam írni nektek ezt a fejezetet! :DD

Úgyhogy jó olvasást! ^w^ 

– A nemes-elfek voltak az első humanoid teremtmények, akik önálló birodalmat építettek fel. Vérvonaluk szilárd volt és erős. A természettel harmóniában éltek. Hatalmas erődöket emeltek fel a határaik védelmében, így elkerülte őket Liselotte teremtményeinek romlott bűze. A nemes-elfek közül emelkedett ki a nemes-király dinasztiája, és az uralkodó hosszú időn át, a családjával békésen vezette népét. A nemes-elfek szívében mély tisztelet és alázat volt teremtőjük, Zhion iránt. – Élantha mélyet sóhajtott, mintha csak elidőzne kedvese emlékén, majd egyre letörtebb hangon folytatta. – Az emberekkel, akik Harkul birodalmának határain kívül éltek, kezdetben nagyon jó kapcsolatot ápoltak. Kölcsönösen kereskedtek egymással, ám az évek során egyre többször kaptak össze először kisebb, majd egyre nagyobb és súlyosabb dolgokon. Végül fellobbant a Világégés. Az emberek Zhion miatt úgy hitték, az elfek a sötétség ravasz teremtményei, míg ők magukat a fény szolgáinak nevezték. Elvakult hitük mégis erőt adott nekik a küzdelemhez. Zhion, bár nem akart kezdetben beleavatkozni a háborúba, mégsem tudta figyelmen kívül hagyni népének sírását. Elkövetett egy nagy hibát, és fizikai formában szállt le a nemes-elfekhez. A háború meggyötörte a tiszta lelküket. Benne látták a béke kulcsát, melyért bármire képesek lettek volna. Harkul katonái elfogták a fekete hiúz alakjában megjelent Zhiont. Abban a reményben adták át az embereknek, hogy véget érnek a csaták. 
- Miért kellett az embereknek Zhion? – vonta össze szemöldökét elgondolkodva Gwynn. - Egyáltalán hogy voltak képesek átadni az ő teremtőjüket? - tette fel a második kérdést felháborodva.

- Már mondtam. Elvakultan és teljes szívből hitték azt, hogy a sötétségtől tisztítják meg Harkul birodalmát. A nemes-elfek között volt valaki, aki elárulta az embereknek, hogy Zhion fizikai formában testet szokott ölteni a hívásukra. Tökéletes alkalomnak látták azt, hogy az állítólagos sötétségtől gyökeresen szabadítsák meg az elfek által lakott területeket. Tudtak Zhionról, és ő volt az ára a háború végének. Bár nagyszerű, erős harcosok voltak a nemes-elfek, nem bírták lelkileg a több évtizeden keresztül elhúzódó öldöklést, és az áldozatokat. Mit tesz egy elkeseredett nép, ha hiába hívták saját teremtőjöket, és Zhion már túl későn jelent meg előttük? Cselekednek a jó élet reményében. Így hát eladták azt, aki megalkotta őket. A tettükért cserébe a nemes-elfek elvesztették halhatatlanságukat, és a mágikus erejüket. Az emberek katonai táboraiból betegségek szabadultak rájuk. Amint ezt az ellenségeik megtudták, ígéretük betartása helyett egy utolsó, mindent elsöprő rohammal végig tarolták Harkul birodalmát. Lemészárolták az összes nemes-elfet, míg egy sem maradt közülük. 

- Miért nem segítettél rajta? – tette fel a nyugtalanító kérdést Lillahnn. 

- Amint a segítségére siettem, bezártak engem ebbe a testbe, hogy aztán Fény Anyaként nevezzenek el, és mutogassanak, mint megtestesült fényasszony, aki a sötétség elfogása után szabadult fel. Erőm egyrésze semmivé lett, testem halandó, lelkem halhatatlan. Amint elöregszik ez a test, lelkem egy újat keres, de mindig ugyan az maradok. A Világlélek. Az emberek a kezdetektől fogva maguk képére akarták írni a világ teremtését. De ez egy másik történet – zárta rövidre a magyarázatot Élantha.
- Mi lett Zhionnal? – kíváncsiskodott tovább Lillahnn, miközben a mellette ülő Gwynn elgondolkodva meredt maga elé.
- Zhiont leláncolták a mágusok. Aztán borzalmas dolgot műveltek vele. Meggyötörték a fizikai testét. Élve, hiúz alakjában szétboncolták, majd kivették a szívét. A szívet mágiával megkötve eltemették egy föld alá épült erőd legsötétebb börtönébe. Nevét kitörölték az emlékezetből. Egytelen egy nyoma se maradt annak, hogy ki is volt ő. A bolygót azért hívják így, hogy ezzel is magukat emeljék még magasabbra. Zhion bolygója. Ahol az ember az uralkodó faj. Az ember, aki a bolygót és ez által Zhiont is birtokolja. Az ő szíve a mai napig a legdrágább zsákmányuk. Ott van elrejtve a föld mélyén, teljesen elfeledve. Így az emberiség elűzte a sötétséget. – Szólalt meg gúnyos, megvető hangon. – Legalább is úgy gondolták. 

Gwynn mélyet sóhajtott. Nagyon valószínűnek tartotta, hogy igazat beszél Élantha, és számos homályos folt megvilágosodott a számára. Ezzel egyidőben máris milliónyi újabb kérdés bukkant fel a fejében, pedig a kérdezés mestere mindig is Lillahnn volt. Egy kis ideig töprengve nézett maga elé, majd gondolataiból az elszunyókált Élantha horkolása rántotta vissza a jelenbe. Ahnn élesen megköszörülte a torkát, mire Élantha kábán felriadt. Mérgelődve megrázta a fejét, hófehér hajszálai fehér vízesésként omlottak a hátára. 
- Ez a test egyre jobban elhasználódik. Több szüksége van egy alvásra, mint egy macskának. Hol is tartottunk?
- Ott, hogy nem űzték el a sötétséget az emberek, csak úgy hitték. De akkor mi az igaz sötétség? – tette fel a kérdést a fiú. 
- Ó, erre én tudok válaszolni! – fordult lelkesen Gwynn felé Lillahnn, majd elmesélte, hogyan állította fel az oszlopokat a Hat Úr. Magyarázás közben ismét hevesen gesztikulált, és Gwynn esküdni mert volna rá, hogy a lány csillogó szemei előtt látja a hatalmas pilléreket. A könyökével a combjára támaszkodva, mosolyogva nézte Ahnnt. Ő elkapta néha Gwynn tekintetét és kissé elpirult. - Szóval Liselotte-tól ered minden, amitől félnek az emberek - fejezte be a történetet. - Ez az igazi, mélyről fakadó, gyűlölettel teli sötétség. Zhion és a Világlélek is azt bizonyítja, hogy egyetlen egy élőlény sem létezhet teljesen fény vagy árnyék nélkül. Ketten egyek. A világnak megvolt ez a rendje. 
- Zhion szívében is ott a jóság és a gonoszság – vette át újból a szót Élantha. - Ugyan ez igaz rám is, meg minden élőre ezen a földön. Semmi sem hófehér vagy éjfekete. Árnyalatok vannak. Ám néha a bennünk rejlő émelyítő sötétség felülkerekedik az elmén és a szíven. Ezért vált Liselotte szíve teljesen torzzá. Ő maga lett az a legyőzhetetlennek tűnő gyilkos sötétség, mely mindenhol ott van, és addig marja a lelkét az embernek, míg végül bele nem őrül. Így terjed. A legrosszabb járvány. Mindenben és mindenkiben benne rejlik. Ott volt az elfek szívének legmélyén is. Erre azonban az emberek nem gondoltak. Zhiont vélték a legnagyobb veszélynek. Azzal, hogy engem is és őt is megfosztottak az erönktől, szabad utat engedtek Liselotte sötétségének. Bármennyire is azzal hitegették magukat, hogy az én fényem embertestben is erős, és biztonságot ad, nem menekülhettek el Liselotte erejétől. Csupán azért zártak ide be, hogy elmondhassák magukról, birtokolják a fényt is – letörten sóhajtott. – Zhion… Egyedül a mélybe van eltemetve. Most őt öleli át az a gyötrelmes némaság, mint az idők kezdete előtt engem – hosszú ideig csendben ültek a hűvös kunyhóban, végül Gwynn törte meg a csendet. 
- Gondolom, a történetednek az ára valahogy összefügg azzal, hogy szabadítsuk ki Zhiont – Élantha sejtelmesen elmosolyodott és elővillant a foghíjas ínye. 
- Nem jársz messze az igazságtól. Arra kérlek benneteket, hogy amikor eljön az idő, pusztítsátok el a pilléreket. 
Lillahnn szájából kicsúszott egy csodálkozó kiáltás, míg Gwynn meghökkenve bámult vissza az asszonyra. Az járt a fejében, hogy ez teljességgel lehetetlen. Se ő, sem Lillahnn nem volt nagyhatalommal bíró mágus. Jelenlegi helyzetében pedig éppen csak el tud találni a nyílvesszőjével egy lápi rémet, hol van ő még ahhoz, hogy az országokat járva bozóton és mindenféle ismeretlen tájon keresztül leromboljon olyan oszlopokat, amiket még a legképzettebb birodalmi varázslók sem tudnak meglelni. Ő nem egy olyan alkat, mint amikről a regék és a hősi énekek szólnak. Nem akart semmiképpen se ilyenbe belekeveredni. Egyszerű Vadász akart lenni, jó messze az Ezer Tó Földjétől. 
- Sajnálom Élantha, de ez teljességgel ki van zárva! Nem tudom, mi a fizetségünk azért, hogy nem megyünk bele, de sem én sem Ahnn nem tudjuk ezt a kérésedet teljesíteni. Előbb fog itt hó esni, minthogy belevágjunk ebbe az egészbe. – Az öregasszonyra nézett, és már várta a dühödt fújtatását. Ám meglepetésére Élantha csak tovább mosolygott. 
- Ez az alku mind a kettőtökre érvényes és szabadon áll, egészen életetek végéig. Ha meghaltok, mielőtt teljesítenétek, a lelketek lesz a fizetségem.
- A lelkünket kéred? – csattant fel élesen Gwynn, mire a mellette ülő Lillahnn összerezzent. – Azt hittem nem mész el ilyen messzire, de mindig újabb határt lépsz át. 
- A világ alkukon keresztül működik. 
- Ebből az alkuból csak neked lesz hasznod. Nincs okunk rá, hogy eldugott oszlopokat romboljunk le! – állt fel, és a karjánál fogva gyengéden felhúzta a lányt is. 
- Hamarosan elég motivációd lesz rá, Gwynn Mentho – felelte sejtelmesen Élantha, mire a távolban hangosan felzokogott egy hosszúfarkú keselyű. Ezeknek a hallatán Lillahnn hátán végigfutott a hideg és rettenetes balsejtelme támadt.
Gwynn gyorsan feltépte a megviselt állapotban lévő ajtót, majd egyre sietősebb léptekkel hagyta maga mögött Élantha viskóját. Lillahnn karját görcsösen markolta, mintha attól fét volna, bármelyik pillanatban elveszítheti a lányt. 
Ahogy a rozoga híd túloldalára értek hirtelen megfordult és Ahnn beleütközött a mellkasába. Gwynn szorosan magához ölelte és a rövid, torzonborz hajába temette az arcát. 
- Mindig, amikor velem vagy olyan megfoghatatlannak és rejtélyesnek tűnsz. Mintha csak egy bizonyos távolságig tudnék a közeledbe kerülni. Néha úgy érzem, egyik pillanatról a másikra eltűnhetsz mellőlem.
- Nem hagylak sosem magadra, Gwynn. Ezt megígérem – karolta át a hátát Lillahnn. Arcát a mellkasához szorította, és hallgatta a fiú szívének gyors zakatolását. Remegő sóhajtás volt rá a válasz. Egy kis idő elteltével megfogta Gwynn kezét. – Gyere, menjünk a régi malomhoz. Mesélni szeretnék neked valamiről – a fú kérdőn nézett rá. 
- Az apámról. Ő… ő shadani. Tudod, Shadan a sivatag országa. 
- Tudom, de miért akarsz hirtelen róla mesélni? 
- Nos, van valami az apám történetében, ami nem hagy nyugodni és összefügg azzal, amit Élantha kért tőlünk… 
- Lillahnn, az őrültség! – szólalt fel bosszúsan Gwynn. 
- Kérlek hallgass meg! – a fiú vonakodva nézett rá, de a csillogó zöld szemek láttán mélyen felsóhajtott. Úgysem kellett visszamennie az Öregekhez. Hátra pillantott, és látta Élantha alakját kilépni a házból. Az Öregek hívatták, és ő meglepő módon hozzájuk készülődött. Sietősen maga után húzta a lányt. Semmi kedve nem volt még egyszer szóba elegyedni Élanthával. A malom felé indultak. 
Amint letelepedtek egymással szemben a harmatos fűbe, Lillahnn kissé zavartan tépkedni kezdte maga körül a fűszálakat, miközben hosszasan köszörülte a torkát. 
- Ahnn, legyen bármiről is szó, nem fogom leharapni az ujjaid a kezedről, mint a lápi szörny – jegyezte meg tréfásan, miközben rámosolygott. Ahnn felkuncogott és a kezében maradt fűszálakat a fiú felé dobta, mire Gwynn a nedves fűbe markolt és vizes tenyerével megdörzsölte Ahnn arcát. Erre a lány megfogta a kezét és a fiút a hátára döntve ráült a hasára. Nem sokáig élvezhette a győzelmét, mert Gwynn gyorsan megragadta és a következő pillanatban játékos birkózásba kezdtek. Végül kifulladva, pirospozsgás arccal feküdtek egymás mellett és a zöld függönnyel eltakart ég felé bámultak. Gwynn Ahnn felé fordította az arcát. 
- Mit akartál mesélni az apádról? – Lillahnn felkönyökölt és egy sóhajtás kíséretében belekezdett a mondanivalójába. 
- Az apám a sivatagban született. Ő ölte meg Harkul fiát, Shadant.


Utószó 1: nem írtam még ilyet ide, de remélem nem éreztétek összecsapottnak a fejezetet, de ha valamit túlkomplikáltam, vagy túlmagyaráztam visítsatok, és javítom! :D
Utószó 2: A legközelebbi fejezet május 30-31 körül lesz, ugyanis májusban vizsga időszak és államvizgsa, szóval addig megint csak kevés élet jelet fogok adni. ^^""
A következő fejezetig pedig legyetek jók, ha tudtok! ;) 

2018. március 24., szombat

Egy új történet kezdete: A hó szíve

Ahoy, Drága Olvasóim!
Egy újdonságot szeretnék nektek bejelenteni, ugyanis ma olyasmit álmodatm, amit nem hagyhattam figyelmen kívül, tehát ennek az álomnak a történetét meg szeretném írni. 
A történet nem ezen a blogon fog futni, ez csak a Zúzmaralángoké, viszont most bemásolom nektek az új sztorim előszavának a részletét, és ha van kedvetek, akkor a behegyzés alján a linkben tovvább tudjátok olvasni. ^^
Nem is húzom az időt, jöjjön is a részlet! :)

AZ ELSŐ HÓPEHELY
~ A láng, és a hó ~

Századokkal, és időkkel ezelőtt, az égen háború dúlt. Két hatalmas, egykor méltóságos teremtmény vívta egymással a végeláthatatlan küzdelmet, mintha egyetlen céljuk az lett volna, hogy elpusztítsák a másikat. Üvöltő hangjuktól megremegett a mennybolt, hatalmas szárnycsapásuktól örökösen tajtékozott a tenger. Szigetek és szárazföldek lettek semmivé, miközben végeláthatatlan tombolásuk folyt. Hatalmas testük eltakarta a Napot, és a Holdat egyaránt, így a fojtogató, szénfekete függöny vészjósló lepelként telepedett le a tomboló bolygóra. 
Az egyik óriási lény testéből szikrák hullottak, mintha ő maga lett volna az elpusztíthatatlan láng, míg ellensége körül hófehér, kristályos pontok táncoltak szűntelenül, s annak szívében örökös jég lakozott. Egymás iránti olthatatlan gyűlölet fűtötte őket, amihez a gyilkolás vérszomja is párosult. Véresre tépett húsuk alól kivillantak erős csontjaik, de a sebek ellenére úgy tűnt, egymás számára a vég sosem érkeik el. 
Ám egy nap a lángot hordozó bestia szárnyát a jeges ellensége végül kitépte a helyéről. Miközben gyűlöletes ellenfele az örvénylő, magasra felcsapó hullámok közzé zuhant, diadalomittas üvöltés rázta meg a mindenséget. Ahogy a vörös pikkelyes testet elnyelték a hullámok, a víz fölé szállt, mintha gyönyörködne a halál illúziójában. Azonban alig ért a tajtékos tenger felszíne fölé, a hullámokból az izmos, szikrázó test utolsó erejével kicsapódott, és fekete fogaival bilincsbe zárta riválisának hófehér pikkelyes torkát, majd lerántotta a habokba.

2018. március 17., szombat

Szereplők - Nevek I.

Sziasztok!
Most van pontosan 23:08 perc. Én pedig a történetemen agyalok lazulás képpen, meg már nagyon szeretnék eljutni a kitűzött célom felé, ami nem más, mint az, hogy véééégre kiderüljön, miért is kapta a történet a Zúzmaralángok címet. E téren elképesztően izgatott vagyok, de oda még vezet egy kissé hosszú út, mert hát csak hagyom a szereplőimet kibontakozni, nehogy megsértődjenek rám. :D 
(Ez a kép hangulatilag is aktuális, mert megint tombol itt a 2013-as hóvihar... :D)
Történet szempontjából nagyon fontosak a nevek, és eléggé fel vagyok lelkesülve, ha a Zúzmaralángok világával foglalkoznom, vagy jelen esetben mesélnek nektek róla. :D Most meg szeretném osztani veletek az eddigi nevek eredetét, vagy azt, hogy mi ihlette őket, meg milyen verzióban jelentek meg előttem legelőször. Nem fogok minden szereplőről kisregényt írni, csupán a fontosabb karakterekről írkálok nektek, hogy ne untassalak nagyon benneteket. :D
Néha meglepődök, hogy milyen hosszú utat jártak be a szereplőim, nem csak karakter fejlődés, hanem név fejlődés tekintetében is. :D
Remélem érdekesnek fogjátok tartani ezt a bejegyzést. :D 


Gwynn Mentho:
Az ő kereszneve adta magát. Általában, amikor a neveken agyalok kiválasztok egy kezdőbetűt, és arra variálgatok, aztán valahogy előbuggyant a fejemből Gwynn, ami rögvest meg is tetszett. (Aztán azon agyaltam napokig, hogy honnan a szöszből rémlik ez a név, meg amúgy is tudtam, hogy valahonnan tudat alatt inspirálódtam. :D Aztán csak eszembe jutott, hogy Alessandro Baricco: Mr. Gwyn c. műve adta hozzá az alapot. Vajon ez plágium? :O) 
Maga a név engem egy kissé hűvös, zárkózott, de határozott srác arcát hozta felém, ami teljesen illet rá.  Legalább is a kezdeti elképzelés szerint. De erről majd máskor beszélek. A lényeg, hogy ő változott de a név megmaradt. :D 
Szóval végül ennél maradtam. Aztán jött a vezetéknév, amivel sokkal töbet szöszmötöltem, mert volt pár verziója. 
~ Gwynn Memento ; Gwynn Menthol (mint valami mentolos cukorka. :D)
De valahogy egyik se volt az igazi, aztán addig csűrtem-csavartam, míg ki nem jött a Mentho, ami valahogy hangzásilag nekem nagyon bejön. :D 

Lillahnn:
Neki egészen érdekesen jött ki a neve. És amúgy dallamosságában nagyon tetszik, hangosan kimondva olyan majdnem, mintha azt mondanám, hogy illan. De mondjuk lehet csak nekem, néha eléggé furcsán asszociálok dolgokra. :'D
Először igazán egyszerű lett volna neki, azt terveztem Lillianne lesz, de mivel eleve azt akartam, hogy Gwynn becézze is, nem nagyon tűnt egyedinek, meg olyan közhelyesnek véltem ebbe a történetbe, az ő karakteréhez; bár az ilyen összetett nevek mindig is nagy szerelmeim. :3 
Mondjuk, nem hiszem, hogy lemondok a Lillianne-ról se, szóval valakire majd odapasszolom. XD
Bevillant nállam az Annwn név is, de mondjuk egy kelta mitólógiai helyszín, mint név, háát el is vetettem. (Annwn egyébként a Túlvilág színtere.) 
Szóval valahogy összeügyeskedtem az Annwn-ból és a Lilliann-ból Ahnn nevét. :D 
UPDATE: Közben eszembe jutott, hogy Lillahnn előtt még volt az a verzió is, hogy Lillanwnn, de hát mondtam magamban, hogy ez de béna, meg nagyjából ki se lehet ejteni normálisan, úgyhogy variálgattam, és így lett belőlle Lillahnn. :D

Wyrell:
Lillahnn nővérének a neve is különleges és érdekes utat járt be, és nem tagadom, a Tengen Toppa Gurren Lagann anime is picikét hozzájárult ahhoz, hogy megkapja a nevét.
Ugyanis a Tengen Toppa egyik szereplőjét Viralnak hívták, és így először Wyral lett volna, de mondom ez olyan férfias, és amúgy se akarok koppintani, milyen már az, úgyhogy inkább ihletlető forrásként használtam fel a Viralt, és valahogy így született meg belőle a Wyrell. 
Se Ahnn-nak, se Wyrell-nek nincsen vezetékneve, de szándékosan. 

Élantha:
Élantha alakja még eleinte ugyan olyan homályos volt, mint kiléte, de azt mindenképpen tudtam, hogy valami titokzatos gyógyító, mesélgetős néni lesz, de mégis valami misztikusabb névvel akartam felruházni őt is. Először Éhlian lett volna, de szerintem Élantha sokkal jobban illik rá. 

Prosperio:
Eredetileg, és azt hiszem a címtematikában is úgy van, Prosparante van feltűntetve, és igazából ennél is maradtam volna, de valahogy, amikor ő került a képbe, mindenhova Prosperiot írtam, szóval lehet még jól is jöttem ki belőle, hogy elgépeltem a nevét, mert ez megint csak jobban illik a karakterre. :DD
Ja meg ő nem árválkodik vezetéknév nélkül, Prosperio Lyne a becses neve, nem titok, csak még nem volt alkalma használni. :D


Azt hiszem ennyi érdekességet vagy érdektelenséget tudtam összeszedni névválasztás terén. A többieknél nem nagyon voltak variálások, leginkább azoknak a nevével foglalkoztam sokat, akik többször is felbukkannak. :D
Majd külön bejegyzésben még rátérek a Hat Úr nevére is, ne izguljatok, nem maradnak ki ők sem! ^^
És ha valakit kihagytam, hiányoltok, vagy tőle is akarnátok ilyen szövegelést hallani, akkor szóljatok! :D 

Addig is, legyetek jók, ha tudtok! ;)
Moro~

2018. március 14., szerda

XIII. A magány vándorai

Ahoy!
Mielőt belevágnék a történetbe, el szeretném nektek mondani, mennyire röstellem, hogy lassan egy hónapja nem tudtam hozni nektek egy fejezetet sem, ne haragudjatok érte! Az egyetem eléggé kiveszi az energiámat, de nem is azért van a blog, hogy ezt kipanaszkodjam, meg persze semmiképpen sem akartalak cserbenhagyni benneteket! ^^
Egy kicsit rövidebb is lett, mint az eddigiek, de igyekeztem a maximumot kihozni belőle, hogy ne csak egy hanyag munkát lebegtessek fel előttetek. :D
A másik az, hogy az előző fejezetben szót ejtettem a Világlélekről, az ő történetét már kifejtettem egy kisebb szösszenetben: Az istenek bolygója címen, de persze mindenképpen igyekeztem újabb informciókkal is szolgálni, hogy ne csak az ott elhnagzottakat ismételgessem. :D 

Jó olvasást! ^^



- Világlélek – sóhajtotta mélyen Élantha. – Már időtlen idők óta nem neveztek így. – Tekintete szomorkásan fénylett, és öntudatlanul a plafon felé nézett, mintha csak a messzi égboltot keresné. Lillahnn csillogó, csodálkozó szemekkel bámulta, és megannyi kérdés kavargott a fejében, végül feltette azt, ami leginkább égette a kíváncsiságát. 

- Miért vagy itt? – Élantha eközben közelebb lépett a bugyborékoló üsthöz, majd jó mélyen beleszippantott a felfelé szálló gőzbe. Kimérten bólintott kettőt, majd arrébb hessegette a lányt, aki értetlenkedve húzta a száját, és türelmetlenül várakozott. Tanítója két rongydarabot tekert az üst fülére, majd nagy nekirugaszkodás közepette leemelte a tűzről, és a kissé penészfoltos fapadlóra tette. Előszedett két nagyobb üveget, majd merőkanállal elkezdte megtölteni őket. Ahnn türelmetlenül megköszörülte a torkát. 
- Nyughass már, te lány! – csóválta a fejét rosszallóan. – A türelmetlenség a legnagyobb ellenséged, ha gyógyászatról, ha alkímiáról van szó – nézett rá. 
- Eddig azt hittem, a Világlélek egy fenséges teremtmény, mely körbe öleli a világmindenséget, nem pedig egy vén, mogorva öregasszony – dünnyögte halkan az orra alatt. 
- A magány. Megkeserít minden lelket a földön, és azon is túl. – Egy pillanatra Élantha írisze aranyszínben pompázott, melyben milliónyi fény csillogott, mintha csak az égbolton ücsörgő csillagok lettek volna. – Öreg lettem. Vénséges. Kiveszett a fényem, az erőm. Nem vagyok már se teremtő, se ősi istenség. Halovány derengés. Ezzé lettem. Egy öregasszony, aki szinte már halandó, de a halál számára én megközelíthetetlen maradok. A magány Lillahnn, a legszörnyűbb kín, mely mindent megkeserít. Amikor még csak újszülött voltam, a szilánkos üresség fátyla mögött, az első dolog, amit megtapasztaltam, a magány volt. Aztán megjelent ő, és kitöltötte az ürességem. Élővé tett. Bár alakja torz és zilált volt, mégis volt benne valami gyönyörű – egy időre elhallgatott, és elidőzött az emlékein. 
- Névtelen volt – szólt közbe Ahnn, megszakítva Élantha merengését. 
- Névtelen? Ti itt ezen a földön így nevezitek őt? Az emberek úgy tűnik, nem igen tesznek említést az igazságról, főleg ha valamit nagyon el szeretnének titkolni – csóválta felháborodva a fejét, miközben minden szavát indulatosan ejtette ki. A lány az éles hangtól összerezzent. Mielőtt újból megannyi kérdést zúdított volna a Világlélek fejére, ő gyorsan elébe vágott. 
- Na, te lány, mivel sikerül egy tűrhető rontásűző olajt készítened, megjutalmazlak még egy történettel. Érezd magad megtisztelve! Olyan tudást fogsz tőlem kapni, melyért sokan csak áhítoznak. Akár ölnének is. Arra vagy kíváncsi, miért bízok rád egy ilyen, mondhatni sötét titkot? Nálad biztonságban lesz eme história. Rég volt már, hogy bárkinek is mesélhettem, talán már túl sok ideje vagyok egyedül… Csak jönnek ki belőlem a szavak, mint gyöngyök a sár mélyéről, esős időszakban. Vagy már túl emberi lettem, és pletykálok, mint az unatkozó vénasszonyok – legyintett, miközben lerogyott az ágyának szélére. 
Lillahnn fejében megszólalt egy vészmadár, mely arra intette, talán nem lenne szabad meghallgatnia a történetet. Olyan sejtelmei voltak, hogy azzal a tudással, amit megkaphat, egyben egy ígérettel is fog tartozni. Hiszen Élantha szívességet tett neki. Bár Világlélek volt, a földön megalkotta a saját szabályait. És ezeknek a szabályoknak mindig is engedelmeskedni kellett. Nem volt olyan jó alkudozó, mint Gwynn, és legutóbb is nagy kockázat árán tudta megkötni a saját üzletét az asszonnyal. Félt a történettől. Félt a kudarcától. 
Ám az jutott eszébe, hogy ha változtatni kell az életén, akkor talán most kell a sorsáról döntenie. Talán ez lesz az az út, ami kiszabadítja a ketrecéből, melyben még félig ott vergődött. Szíve izgatottan kezdett repkedni a mellkasában, miközben egyre jobban elnyomta a belső, figyelmeztető hangot. Hallani akarta. Tudást akart, és egy új jövőt. 
- Tudom ám, hogy ezt is valamiért cserébe akarod elmondani – ült le egy rozoga lócára, ami az ággyal szemben volt. – Nem csak azért mondanád el nekem ezt a szörnyen titkos tudást, mert sikerült egy olajt összefőznöm neked. Ez nem akkora nagy cselekedet, hogy ilyen jutalmat érdemeljek. Mi az ára? 
- No lám, Gwynn szólt belőled? – kacagott fel Élantha. - Úgy látom igen csak jó hatással vagytok egymásra. Ám ez nem a szokványos ár lesz a fizetségem a nagyszerű jóindulatomért. Nem a számodra legdrágábbat kérem – mosolygott rá sejtelmesen a lányra. 
- Akkor, mégis mit? – ráncolta össze gyanakvóan a szemét Lillahnn.
- Te magad is tudni fogod – mosolyodott el sejtelmesen a Világlélek, miközben arcára árnyékot vetett a viskóban lobogó mécses gyenge lángja. Ahnn ebben a pillanatban veszélyesebbnek gondolta a boszorkányoknál is. 
Élantha egy távoli, Ahnn számára láthatatlan pontra meredt, és úgy festett, mintha ebben a pillanatban utazna vissza térben és időben is egy elfeledett, messzi múltba. A lány eközben azon kezdett gondolkodni, miféle titok lehet ez, melyet csak kiváltságos emberek tudhatnak, és miért rejtik el a valóságot, melyet még ő maga sem ismer. Sok történetről hallott, még a Vándorok Írásain kívül is, de eggyel sem találkozott még, ami részletesebben beszélt volna Névtelenről, vagy a bűnbe esett hatodik Úrról. Túl fiatal volt még ahhoz, hogy ezeknek a súlyos titok mögé lásson, de egy valamit biztosra sejtett. Ez a világ egy misztikus derengésbe bújt meg, és ő be akart lépni a ködbe, hogy mindent megismerhessen.
- A történet igen régre nyúlik vissza. Születésem delején, amikor öntudatra ébredtem, és rájöttem, mennyire egyedül vagyok, könnyeim szétszóródtak körülöttem. Ezeket ti itt csillagoknak hívjátok. Ám hiába ragyogtak ők olyan szépen, hiába takartak be csillámló fényükkel, kínzó magányosságom nem enyhítették. Aztán megjelent előttem ő, torz, fekete, esetlenül gomolygó testként. 
- És akkor egymásba szerettetek, mert magányotokat megosztottátok egymással. Majd ebből a szerelemből megszülettek a bolygók, melyek szétszóródtak tőletek mindenfelé – sóhajtott fel elragadtatva a lány. 
- Nem csak a magányunkat osztottuk meg egymással. Lelkünk és lényünk. Egymásba olvadtunk, és odaadtuk a lelkünk egyik felét a másiknak. Hogy miért ily hevesen? Miért érezhet így két fizikai test nélküli lélek? Ha csak a fény, ha csak a sötétség vagy, egy idő után sóvárogni kezdesz a másik iránt, mert megöl az, hogy egyedül létezel. Hogy csak tisztán… Ha csak a színtiszta lényed lebeg mindenek felett, akarod azt a különös, és ismeretlen mást. Még nem tudod, mi hiányzik, de éget, mar, és olyan érzések járnak át, melyeknek fogalmával nem vagy tisztában. Nem tudtam, én mi vagyok. Míg nem találkoztam vele, nem tudtam, hogy testem csupa tisztaság, és fény. De egy erő… Egy megmagyarázhatatlan, legősibb erő, mely hatalmasabb nálunk is, a hat Úrnál is, ott mardosott belülről. Hogy önmagamból hiányzik valami. Valami más, melyet mégis olyan jól ismerek. Mert, amikor születtem, velem született ő is. Aki idegen, de mind ezek ellenére hozzám tartozik. Aztán találkoztunk, könnyeim csillagtengerén. Ő volt az én tisztátalan, sötét foltom, lényem hiányzó darabja. Egymásnak oly szörnyű tükrei voltunk, mégis vonzódtunk. Szerettünk. Átadtuk lényünk egy darabját, így eggyé lettünk. Ezekből született meg minden. Abból az erőből, abból a hiányból, melytől lelkünk sikoltott. És, hogy ki volt ő? Kit ti csak Névtelenként emlegettek? Mert nem akartok olyasvalakit tisztelni, mely az emberek legnagyobb ellenségét teremtette? Mégis él a neve, mindenhol jelen van, mindenki szájára veszi. De annak tudata nélkül, hogy mit is jelent igazából – Ahnn remegve vett hangosan egy mély levegőt, és kikerekedett szemekkel nézett a Világlélekre. – Ő volt Zhion, és nevét bolygótók viseli. Ám több volt ennél. Sokkal több, melyet az emberek fajtája el akar feledtetni, úgy ahogy az ő népét. 
- Zhion? Sehol nem írtak róla, se az ő népéről – töprengett el Lillahnn. 
- Mert a ti királyaitok szerint, ami nincs leírva, és nincs megőrizve, az sohasem létezett. Nem létezik számukra Liselotte sem, aki csak egy kikopott emlék, mely egy olyan Úr mögött létezik, aki az írások szerint átokként bocsátotta a világra az elmúlás idejét. Erre utal ködösen a Vándorok Írásainak fejezete, mely az idő előtti időkről regél. Eltorzított képek, melyek homályba vésznek a többi leírt igazság mellet, és egy hamis képet őriznek a világról – Ahnn remegő térdkalácsokkal állt fel a lócáról. Túl sok mindent tudott most meg, és olyan történetekről, melyeknek igazában rendíthetetlenül hitt. Miben higgyen mostantól? Milyen világba született? Egy olyan helyen élt, ami a Világlélek gyermeke, és ahol az életet a Hat Úr kovácsolta meg. Ahol mára csak egy isten maradt, ahol az emberek sötétebbek lettek, mint a legfélelmetesebb démonok, ahol az igazság ferde volt. Nem akarta többet a történetet hallgatni. Nem akart többet Zhionról tudni. 
- Nem. Én ezt nem akarom tovább hallani! Nem akarom! – dobbantott a lábával, és az ajtó felé igyekezett. 
- Már megint átléptél egy határt, Élantha – hallott meg egy ismerős hangot, miközben kitárta az ajtót. 
- Gwynn? – állt meg az ajtó küszöbén Lillahnn, és a meglepettségtől csodálkozva eltátotta a száját, miközben feje oldalra billent, mint aki nem hitte el, hogy a fiú ott ál az ajtó mellett, háttal a falnak támaszkodva. 
- Nahát, csak felfedted magad, te fiú! – bólintott egyet Élantha, mintha mindvégig tudta volna, hogy ott áll. 
- Dörzsölt vagy, mint mindig – mormogta Gwynn, majd Ahnn-ra nézett. – Tiszta virágpor az arcod! – vigyorgott rá, mire a lány szégyenlősen az arcát kezdte dörzsölni, amivel csak azt érte el, hogy még jobban szétmaszatolta a virágport magán. A fiú kedvesen megborzolta Ahnn vörös haját, majd fejcsóválva belépett a házba. 
- Éppen egy gyűlésről jöttem erre, egyrészt azért, mert az Öregek Tanácsa érted küldött, másrészt már egy ideje nem láttam Ahnn-t. 
- Mit akarhat tőlem az a sok vén béka? – ráncolta össze borzas szemöldökét. 
- Azt tőlük kell megtudnod, nekem nem áll jogomban elmondani – nézett Élantha szemébe Gwynn. Az asszony idegeskedés helyett csak rántott egyet a vállán. - Mellesleg, már megint egy jó bevált dajkamesét akarsz elmondani? Tudom, hogy régen is ijesztgetted a gyerekeket olyanokkal, hogy hazugságban élünk, meg nem tudjuk az igazat semmiről, de azt hittem, erről leszoktál. 
- Ez nem dajkamese. Ezt tudnia kell, ha tisztán akar látni. 
- Nyilván jó drága árat kérsz cserébe – vonta fel a fiú a szemöldökét. 
- Nem drágább, mint azok, amiket kérni szoktam – emelte fel méltóságteljesen a fejét a Világlélek. 
- Mióta vagy itt? – szakította félbe a beszélgetést Lillahnn, miközben bekukucskált a házba. Úgy nézett ki, mint aki nem szívesen akar visszamenni azok után, amiket hallott. 
- Igazából azóta, amióta elkészítetted nekem az olajam – válaszolt Gwynn helyett Élantha. – Nem igazán volt kedvem rászólni, gondoltam a javára válik, ha ő is hallja a történetet. 
- Na, ne nevettess, te ennél sokkal tudatosabban cselekszel – forgatta a szemét a fiú. Élantha pedig harsányan felkacagott. Nevetés közben hátra csapta a fejét, és hosszú haja ezüstös vízesésként hullámzott a hátán. 
- Téged aztán nem lehet az orrodnál fogva vezetni, Gwynn Mentho! Olyan vagy, mint az őseid! Igazad van, mind a kettőtöktől meg szerettem volna kérni azt a csekély szívességet, a történetemért cserébe. 
- Miből gondolod, hogy még most is hallani akarjuk? Rám nem igazán lehet hatni ilyen mesékkel, és akár te vagy a Világlélek, akár nem, itt csak egy öregasszony vagy, aki kihúzza a bajból az embereket, ha nagyon rászorulunk. Ám ahogy elnézem, Ahnn nem nagyon akarja már hallani a mesédet, szóval a te alkud itt érvényét is veszti – fordított hátat a Világléleknek. 
- Egy öregasszony vagyok, igen! – hallatszott Élantha sértett hangja Gwynn mögül. – Ám egykor olyasvalaki voltam, akit tiszteltek, és becsültek! Aki elmesélte a történeteket a legelső királyoknak, akinek hallgattak a szavára! És most mivé lettem! Egy elfeledett, letűnt szellem vagyok, ’kire csak Világlélekként emlékeznek, aki ennek a bolygónak az ősanyja. Pusztán ennyi maradtam! 
- Meséltél? – csúszott ki Gwynn száján a kérdés, és már rögtön meg is bánta, mert tudta, ezzel végleg meg kell hallgatniuk a Világlelket. Eközben Lillahnn is kíváncsian közelebb jött. Kétségbeesetten beleharapott alsó ajkába, és töprengeni kezdett. 
- Igen meséltem! Megjelentem álomként a királyok előtt és elmeséltem nekik a múltat és a jövőt. Aztán egyre kapzsibb és mohóbbak lettek, már nem hallgatták meg többé a szavamat. Kérlek benneteket, még ez egyszer utoljára hadd mondjam el azt, amit tudnotok kell! – nézett rájuk hatalmas, újra aranyszínben pompázó szemével. 
- Én tudni akarom – nyelt egy nagyon Gwynn mellett a lány. 
- Ahnn? Komolyan? – nézett rá megdöbbenve a fiú.
- Tudni akarom. Minden tudást, minden történetet – pillantott fel rá Lillahnn. – Úgy érzem, tudnom kell. Nem értem miért. De belül mindig is ez hajtott előre. Megtudni mindent, ami ezen a földön van. 
- De mégis miért? Megéri az összes tudás, akkor is, ha belül teljesen összeomolsz? 
- Igen – nézett mélyen a fiú szemébe, aki belátta, hiába kérdezné az okát, nem kapna rá választ. 
- Akkor csak vigyázz, mert én aztán nem fogom hagyni, hogy azt a sok tudást hajszolva elveszítsed az eszed – suhant át egy félmosoly Gwynn arcán. Lillahnn csodálattal tekintett rá. – Élantha, én is meghallgatom Ahnn-al együtt azt a titokzatos történetedet. Ám ha valami lehetetlenséget vársz el tőlünk, nem teszem meg, és azt se fogom hagyni, hogy vele megcsináltasd – A Világlélek horkantott egyet, mint aki nem nagyon hisz a fiú fenyegetésében. Inkább zavartalanul folytatta ott, ahol nemrég félbeszakították. 
- Zhion leszállt a földre, miután a Hat Úr befejezte a munkáját. Csodás lényekkel találkozott, és a sötétség teremtményei is lenyűgözték. Ám valamit hiányolt a földről. Egy intelligensebb fajt. Elszakadva tőlem hosszú, magányos vándorlásba kezdett, majd egy nap halovány, ködös ligetbe érve tiszta forrásból, a föld zöldellő ágaiból, a nap és a holdfény sugaraiból megteremtette saját népét, és ő vált legelső királyukká. Népének gyermekei imádták őt, és tisztelték. Ezt a helyet pedig Zhionként kezdték feljegyezni. Kezdetben esetlenek, gyengék voltak, ám hatalmas erő birtokába jutottak, ugyanis felettük az idő átsuhant, mint szél a tavak tetején. Zhion hozzám is elvezette őket, és én az álmukban megjelenve mesélni kezdtem nekik a történeteket, melyeket idővel lejegyeztek, tovább adtak, és tovább őriztek. Bölcs és tiszta teremtmények voltak. Egy idő múltán hatalmas királyságot húztak fel, és egyetlen egy országként az összes kontinens fölött uralkodtak. Zhion gyermekei nem mások voltak, mint a nemes-elfek.



*A szerző utószava: A nemes-elfekről is volt már néhány elejtett szó, minden bizonnyal ezek a rejtélyes teremtmények még vissza fognak térni történetileg, és aki kiváncsi rájuk az lesse meg -ha még nem tette- a Világépítős novellákat, a Világszilánkoknál*

2018. február 7., szerda

XII. Élantha meséje

Lillahnn ma is a szokásosnál hamarabb érkezett meg a viskóhoz. Izgatottságában hangosan dübögött a szíve, és alig várta, hogy az idős asszony ismét megtanítson neki valamit. Az elmúlt négy napban nem találkozott a barátjával, így Gwynn nagyon hiányzott neki. Már alig várta, hogy elmesélhesse a fiúnak mindazt, amit tanult. Aggódott érte, mert a keselyűk nem csak Gwynn-nek énekeltek, hanem neki is. El nem tudta képzelni, miféle sötét jövő közelít feléjük. De mindez nagyon nyugtalanná tette. Újra megrohamozták azok a gondolatok, hogy a mohó tudásvágya helyett inkább Gwynnt választhatta volna. Kellett nekem beleszólnom! Gondolta sokszor magában vádaskodva. Bár roppant felháborítónak találta, hogy alku tárgya lett, Gwynn érdekében szabadságáról is szívesen lemondott volna. Sokszor hangoztatta magában, milyen önző döntést hozott, de amikor meglátta a párja arcán a megkönnyebbülést, miután Élantha hazament azon a napon, úgy gondolta, ezért a pillanatért minden önzősége megérte. Mindezek ellenére a rossz érzése nem múlt el, hogy valami rettenetes közelít feléjük. Egész lénye beleremegett a félelemtől, amikor a balsejtelmei megrohamozták. Jobbnak látta, ha erről nem beszél senkivel.
Egyrészt azért, mert nővére kifejezetten dühös volt rá, amiért kijárt Élantha otthonába. Az apja abban az egy dologban egyet értett a testvérével, hogy ha egyedül mászkál, félő, hogy újra baja esik. Lillahnn nem nagyon akart az intő szavaikkal foglalkozni, éppen belekóstolt az önállóságba, semmi kedve nem volt már az otthonában ücsörögni. Másrészt abban reménykedett mindez csak felesleges és haszontalan képzelgés. Bele se mert gondolni, mi lenne vele, ha egyszer csak elveszítené maga mellől Gwynnt. Nem is akart tovább ezen gondolkodni, így teljes erőből berontott a házba.
- Ez az ajtó az elmúlt napokban úgy szétment, amióta te közlekedsz itt, hogy lassan újat kéne készíteni – zsörtölődött a kis asztal előtt Élantha. – Bánhatnál vele egy kicsit finomabban is, te lány! – nézett felé szúrós szemekkel.
- De Élantha, egyszerűen annyira izgatott vagyok, hogy ma mit fogsz nekem tanítani!
- Ezt a lelkesedést legközelebb inkább a munkád felé közvetítsd!
- Mi lesz ma? Milyen új növényt mutatsz meg nekem? Vagy valami főzetet kell elkészítenem?
- Jaj, szegény öreg fejemnek, hogy miért egyeztem én ebbe bele! – dörzsölte meg homlokát hosszú vékony ujjaival. – Egy rontásűző olajt kell elkészítened abból a hozzávalóból, amit az Éjlidércem gyűjtött éjszaka.
- Nem lesz neki folyton elege abból, hogy mindig feladatokat adsz neki? – kíváncsiskodott Lillahnn, miközben az asztal másik végébe ült.
- Úgy tűnik, a növények mellett a világunk teremtményeiről sem tudsz túl sokat – dünnyögte Élantha. Nem volt az a tanár típus, mindig türelmetlenkedett, és ha Ahnn nem értett valamit, mérges lett rá. Ezt a lány nagyon szórakoztatónak találta, úgyhogy néha szándékosan is idegesítette. Élantha különösen erős tájszólással beszélt, aminek jellegzetessége az volt, hogy a szavak végét erősen megnyomta, és a hangsúlyát mélyre levitte. Ez a fajta beszéd mindegyik faluban erősen jelen volt, bár Lillahnn úgy tapasztalta, a fiatalabbak egyre kevésbé ejtik ki így a szavakat. Gwynn esetében ez a hangleejtés csak akkor érződött erősen, ha ideges volt.
- Az Éjlidércek a lidércek csoportjába tartoznak. Több fajtájuk is van, de ebben az országban az Éjlidércek a legelterjedtebbek. Az élteti őket, hogy minél több feladatot kapjanak – zárta rövidre a mondandóját. Ám Lillahnn ennél sokkal kíváncsibb volt. Elszántan kérdezgette az öregasszonyt, miközben összeőrölte a tálkában a keserűfüvet és a csalánt.
- Jaj, te lány! Ne kérdezgess, inkább figyelj oda, hogy rendesen összeőröld ezeket a hozzávalókat! Ha elrontod, hogy lesz belőle rontásűző olajam?
- Jobban is tudnám őrölni, ha végre válaszolnál a kérdésimre. Akkor csendben is maradok – vágott vissza Ahnn. Élantha kelletlenül felsóhajtott, majd folytatta a lidércekről szóló beszédét.
- A lidércek nemzetsége igen csak nagy. Vyne országában pedig hemzsegnek! Ott él például az Éjlidérc legközelebbi rokona. Azt a lidércet egy fekete tyúk legelső tojásból keltik ki, és ha onnan végre kikel, akkor gazdájának hű segítője és társa lesz. Nos, ez az én Éjlidércemre is igaz. Bár őt egy vörös hosszúfarkú keselyű tojásából keltettem életre. Hogy milyen nehéz volt Mélyerdőben olyat találni! Már annak is örültem, hogy élve és ép elmével keveredtem ki onnan. Ezt pedig nem sokan mondhatják el magukról – húzta ki magát büszkén. – De milyen szörnyen fárasztó volt a hónom alatt kikelteni! Na, szóval a lidércem segít engem, és oltalmaz. Ám mindig kell neki valamilyen feladatot adni, mert ha unatkozik, a gazdája ellen fordulhat. És természetesen így az ereje is egyre nagyobb lesz, meg jobban is kötődik hozzám. Ámbár, a Vyne területén élő tyúktojásból kikelt lidércek abban másak az én Éjlidércemnél, hogy azok a gazdájuk szeretőjévé válnak – pillantott sokatmondóan Lillahnn-ra. A lány arcán utálkozó fintor jelent meg. – Ha nő a gazda, férfitestet kap a lidérc, de ha az életre keltője férfi, a segítője nő alakját ölti magára. Ez persze itt nem jellemző. Férfi, vagy női test, nekem aztán édes mindegy! A lényeg, hogy hozza el nekem azokat, amiket kérek tőle. Kielégítő volt a válaszom? – hunyorgott a lányra, aki hevesen bólogatott. – Na, hadd lássam, hogy őrölted össze ezeket a növényeket – nézett bele a tálkába. Élantha elismerően hümmögött, mire Ahnn nagyon megörült.
- Majd akkor örülj, ha ezzel elűzöl egy kísértetet egy házból – lombozta le azonnal a lányt. – Na, menj a tűzhöz, és főzd össze olajjá. Ott vannak a hozzávalók is, már csak ki kell rendesen válogatnod őket.
- De hát, ezek közül nem mindegyik kell bele! – szólalt meg méltatlankodva Ahnn, miközben a tűz felett rotyogó fazék felé ment. Élantha megvetően felhorkantott.
- No, még azt akarod, hogy ki is válogassam neked? Hát így gondoltad a tanulást, te lány? – Lillahnn már kezdett ideges lenni, amiért a nő nem a saját nevén szólítja. – Kezd az alapokkal, ismerd meg a növényeket és kísérletezz. Van időd bőven! – Ahnn a száját húzogatva pillantott le a tűz előtt ácsorgó kis asztalkára. Mindenféle őrölt, és szárított növény volt rajta, némelyik fiolában pihent, mások pedig összekötözve várták a sorsukat. Olyan is akadt köztük, aminek a nevét sem tudta, és sosem látott még hozzá hasonlót sem. Leginkább arra volt mérges, hogy amennyire hatalmas ez a világ, ő mégis olyan keveset tud róla. Néhány pillanatig szemlélte az előtte felsorakoztatott növényeket, majd remegő kézzel szórt bele kétcsipetnyit a kezében pihenő őrölt csalánból és keserűfűből. Na, ez a kettő hozzávaló biztos! Szórakozott magában. Kavart néhányat a fazékban, majd a körmét a fogához kocogtatva álldogált bizonytalanul. A következő pillanatban két kezével megpaskolta az arcát párszor, és gyakorlott mozdulatokkal a növényeket egyesével az orrához emelte. Azokat, amik nem illettek egymáshoz az asztal végébe rakosgatta.
- Na, akkor találjuk fel magunkat – motyogta csípőre tett kézzel. A szaglására hagyatkozva rakosgatta bele a növényeket a többi mellé, amikor úgy vélte, hogy kész, Élantha felé nézett. Az öregasszony gyanakvóan odalépett mellé, és belenézett.
- Öntsd ki, ez használhatatlan – legyintett. Ahnn sejtette, hogy elsőre nem fog sikerülni, de mégis csalódott volt. Nem kapott semmilyen tanácsot, hogy mit rontott el, és mit kellene máshogy csinálnia. Végül úgy döntött taktikát vált, és megpróbál minden variációt. Így hátha szerencsés, és véletlenül eltalálja. Egy idő után, amikor már a negyedik sikertelen próbálkozáson volt túl, kezdte megelégelni. Eddig mindig egyszerű főzeteket kellett csinálnia. Élantha pedig hozzá sem szólt, csak szunyókált az ágyon.
- Élantha! – kiáltott fel mérgesen, mire az idős nő szinte felugrott az ágyban.
- Mi lelt téged, te lány? – kérdezte ingerülten.
- Nagyon izgalmas életed lehet, hogy naphosszat csak szunyókálsz – csóválta a fejét Lillahnn. – De ha már tanoncnak vagyok itt, nem rabszolgának, igazán mesélhetnél nekem valami érdekeset.
- No, és miből gondolod, hogy van kedvem mesélni? Majd talán az után, mikor már kész a rontásűző olaj – állt fel az ágyból és a lány mellé lépett. A fazékban megint fortyogtak a növények. Lillahnn izgatottan várta, hogy mi lesz Élantha reakciója.
- Hát a hozzávalókat eltaláltad, már csak a mennyiségen kell csiszolni – paskolta meg a lány vállát. A következő pillanatban belibbent Éjlidérc, kezében egy csomó frissen szedett virággal. Élantha elvette a kezéből őket, majd elküldte Mélyerdőbe, élő mohát szedni. A csillagtestű lény a következő pillanatban már úszott is úti célja felé. A vénasszony kirakosgatta a virágokat egy másik asztalra, és mindegyiket egyesével, spárgával megkötözve fellógatta a mestergerendára. Közben a tűz előtt tanakodó Lillahnn felé vetett egy pillantást.
- Nos, ha történetet szeretnél hallani, elmondhatom neked az egyiket – Lillahnn erre természetesen ragyogó tekintettel Élantha szemébe nézett. Az öreg gyógyító, miután felaggatta az utolsó virágszálat a gerendára, megkerülte a lányt és leült az egyik közel eső székre.
- Van egy elfeledett sziget délnyugaton, melyet csupán Kékföld hatalmas hullámai simogatják. Ezt a helyet Elfeledett Kontinensként nevezik a krónikások, de van egy másik neve is. Zhegguru. Ennek a szigetnek hegyes kiálló sziklái vannak, és örökös vihar tombol rajta. Az eső megállás nélkül zuhog, mennydörög és villámlik… Létezik egy legenda Zhion születéséről. A víz istennő és a földisten szerelméről. A földisten és a szél istennőjének az egyesüléséről. Ám ezt a világot ténylegesen a Hat Úr formálta azzá, amit most is ismerünk. Míg a Felszínteremtő Istenek megalkották a bolygónak formáját, addig a Hat Úr…
- Megalkotta az időt, mely segítségével megszülethettek a víz és a föld gyermekei, az óceánok. És a föld meg a szél gyermekeként a sivatag. Aztán pedig a sellők és a többi élőlény – folytatta elragadtatva Lillahnn.
- Viggaku, Yesul, Yelson, Urhurz, Zhegguru. Ők alkották meg az első öt pillért is. Ezek a pillérek még ma is állnak, mélyen a föld alá temetve, azokon a helyeken, amelyek a nevüket viselik. Ám hatodik pillérről nem sokan beszélnek. Bár a Vándorok Írásai is hat pillérről ír, még sincs benne említve, csak öt.
- Azt hittem azért nincs benne a hatodik, mert csak elszámolták.
- Ó, ugyan, ennél sokkal többről van szó. Sokkal többről. A Hat Úr. Mind fenséges létformák voltak. Nem tudni honnan jöttek, hogy születtek. Egyszer csak megálltak Zhion felett, és elindították az útján ezt a bolygót. Ám az egyikük megbukott. És egy olyan oszlopot hozott létre, ami örökre megbélyegezte minden élőlény sorsát. Liselotte megteremtette az első pillért, mely csontból és gyűlöletből épült. Ezt mélyen a földbe temette el. Ahogy a föld mélyére süllyedt, ez az oszlop felhasította a földisten bőrét, iszonyatos kínokat okozva neki. Vészjósló, karmokhoz emlékeztető sziklák meredeztek ki a helyén, melynek a sötét alagútrendszerének a legvégén ott áll Liselotte legszörnyűbb alkotása.
- Ez a hely… Ez… Szirtkert – emelte a gyógyítóra a tekintetét Lillahnn. Teljesen váratlanul érte ez a történet. Mindig is érezte, hogy van valahol egy sötét foltja a Vándorok Írásainak, de úgy gondolta ezt a foltot sosem lesz képes megtalálni. Megdöbbentette Élantha tudása. Ki ő, és mégis honnan tudja mindezt? Egy pillanatra teljesen meg is rémült, mert az az ördöngösség jutott eszébe, hogy maga Élantha Liselotte. Aztán persze ezt teljességgel kizártnak tartotta. Millió kérdés kezdett kivirágozni az elméjében, amint mind rá is zúdított Élantha fejére.
- De hogy jön ehhez az egészhez a történeted elején szereplő Elfeledett Kontinens? Mi van Liselotte és Zhegguru között? Miért bukott meg?
- Na, ha nem tartanál fel a kérdéseiddel, te lány, akkor haladnék is a történettel – csóválta  a fejét rosszallóan Élantha.
- Az első oszlopból gyűlölet és sötétség sugárzott. Megszülettek azok a teremtmények, melyek a napfényt kerülve, gyilkolásra szomjazva máig is a sötétségben vadásszák az áldozataikat. Eközben a többi Úr is megalkotta a saját pillérét, hogy azokkal igyekezzék elnyomni Liselotte alkotását, és annak teremtményeit.
Viggaku oszlopa homokból és félelemből állt. Yesul és Yelson testvérek voltak. Yesul a nappalból és az örömből, Yelson az éjszakából és a magányból kovácsolta meg az oszlopot. Urhurz a hegyek legmélyére rejtette a művét, mely hóból és a hűségből épült fel. Végül Zhegguru. Az ő pillére a tengerből és a bánatból állt össze. A hullámok legmélyére rejtette el, melynek csúcsán kimagasodott az a nyomorúságos, magányos sziget. Zhegguru szerette Liselotte-ot. Voltak gyermekeik, melyeket a szigetén rejtett el a megtébolyodott Liselotte elől. Az anyjuk azonban rájuk talált. Magához akarta őket hívni, hogy csatlakozzanak hozzá, és a sötétség teremtményeihez, ám a saját gyermekei ezt megtagadták tőle. Undorodtak attól a nőtől, aki előttük állt. Fejéből szarv nőtt ki, végtagjai pikkelyesek és feketék voltak. Egykor gyönyörű arcát eltorzította a szíve legmélyéről fakadó gyűlölet. Zhegguru még egyszer megjelent egykori kedvese előtt, hogy megpróbálja megmenteni, ám az eszét vesztett Liselotte meggyilkolta.
- Nem úgy volt, hogy ők test nélküli létformák? – billentette oldalra értetlenkedve a fejét Ahnn. Élantha mérgesen fújtatott egyet.
- Hogy te mindig jókor szólsz közbe! Nos, a Hat Úr minden erejét az oszlop felállításába ölte. Ahogy a hatalmas erő elkezdte elhagyni a testüket, úgy kaptak földi alakot. Létformákból nagy erejű teremtőkké váltak. De sohasem voltak halhatatlanok. Így tudott meghalni Zhegguru. Majd később így ért véget Liselotte élete is. Ugyanis apjuk haláltusáját látva gyermekeik végtelen haragra gerjedtek. Anyjuk ellen fordultak. Akkor kezdődött el a véget nem érő vihar az Elfeledett Kontinens felett. Liselotte meghalt, de még elátkozta gyermekeit. Legyenek ők is ugyan olyanok, mint ő. Szívükbe adta a sötétséget. A gyűlöletet. A másik formájukat. A gyilkolás vágyát. És az örök szenvedést. Így váltak halhatatlanná.
- A Lámiák.
- Ők voltak az első boszorkányok. Liselotte elátkozta tizenkét gyermekét. Hat az Elfeledett Kontinensen maradt. Hat elhagyta a szigetet, és lassan utat engedtek annak a sötétségnek, ami megfertőzte az elődjüket. Köztük volt az anyád is.
- Hogy micsoda?! – kerekedett el Lillahnn szeme. – Az én anyám… Őt elkapta az Inkvizítor. Elégették… Elégett… - remegett meg a hangja.
- Igen, elégett. Meghalt. Senki sem tudta róla, hogy ő Lámia. És bár sok-sok évet leélt, mégis olyan fiatal maradt. Azt hittük halhatatlan. A halálával azonban minden megvilágosodott, mint Fehrur* a napéjegyenlőségkor.
- De miről beszélsz? – markolt bele az asztal szélébe a lány. – Egy szavadat sem értem. Az anyám… igen, boszorkány volt. De ő nem…
- Nem volt Lámia? Ó, dehogynem! Az volt, bizony!
- Honnan tudod mindezt? Honnan veszed, hogy elhiszem neked? – csattant fel mérgesen.
- Liselotte elátkozta tizenkét magzatát – hangsúlyozta ki előbbi mondatának a szavait Élantha. Lillahnn agyában pedig bevillant egy régi dal. 
- Liselotte megszülte tizenhárom gyermekét. És egy, a tizenharmadik, siratja tizenkét elátkozott testvérét.
- Úgy van.
- Ezt anyám énekelte nekünk.
- Rhyda volt a tizenharmadik. Ezért tudott meghalni. Az átok nem érte őt el teljesen. Úgy gondolom, Zhegguru halála után legalább egy gyermekét meg akarta óvni az örök élet kínjaitól.  
- Ki vagy te, hogy ennyi mindent tudsz? Boszorkány? Lámia? – mérte végig gyanakvóan a széken ücsörgő asszonyt. Élantha meglehetősen harsányan felnevetett. Ahnn pedig már azt se tudta, mit gondoljon róla. Felkavarták a hallottak. Hogy lenyugtassa magát arra gondolt, anya ahhoz képest, hogy több ezer éves volt, egészen jól tartotta magát.
- Én csak egy egyszerű teremtmény vagyok, aki a kezdetektől fogva itt van, és bár beleavatkozni semmibe sem tudok, mindent látok, mindent hallok. Voltaképpen minden ezen a földön az én gyermekem – Lillahnn egy felkiáltás kíséretében mindkét kezével a rövid hajába túrt, és elképedt arckifejezéssel meredt Élantha felé.
- Te vagy a Világlélek!


(*Igen, jól látjátok, Fehrur van írva, ugyanis a Mornor naggggyon hasonlított Mordorra, pedig nem volt szándékos! xd Szóval mindenhol átneveztem Mornort és most már Fehrur lesz. :D)